A számtalan akadály ellenére, amivel az útja során szembekerült – beleértve azt is, amikor egy vízből kiemelkedő démon felfalta – Hanumán megérkezett Lankára. Addig kutatott, amíg Szítára nem lelt Rávana palotakertjében. Ott átváltozott macskává, hogy odalopakodhasson hozzá és tudathassa vele, Ráma a megmentésére fog sietni. Szíta odaadta a hajtűjét, hogy Ráma bizonyos legyen afelől, hogy rátaláltak, Hanumán pedig Ráma gyűrűjét adta neki, hogy a jövőbeli megmentéséről biztosítsa. Végül sikerült kiszabadítani Szítát. Ráma Rávana ajtajához hozta a háborút és Hanumán segítségével legyőzték a démonkirályt, hitvesét pedig kiszabadították.

Amikor az egyensúly és a béke helyreállt, Ráma hatalmas ünnepséget tartott a palotájában, aminek a díszvendége Hanumán volt. Kitüntetésben részesítették a hőst, Ráma pedig megajándékozta a drágakövekkel kirakott arany karkötőjével. Az isteni ajándékot látva a tömeg lélegzete elállt a megtiszteltetéstől és a büszkeségtől, de Hanumán furcsa módon csak bámulta a karperecet. Megkopogtatta, és beleharapott. Mikor néhány drágakő kihullott belőle, még közelebbről vizsgálta meg az aranyat, de elégedetlennek tűnt, amikor nem találta meg, amit keresett. Ráma, Szítá és akik látták, ledöbbentek Hanumán látszólagos hálátlanságától. Ráma végül megkérdezte őt, mi az oka, hogy nem örül az ajándékának.

Hanumán ránézett és azt mondta: „Ráma, minden pillanatban a nevedet ismétlem. Azért ismétlem folyamatosan, hogy mindig emlékezzem arra, mennyire szeretlek. Olyan nagyon ismétlem a nevedet, hogy a szívizmaimon is ott a neved. Ez a karperec értéktelen a számomra, ha nem hordozza a nevedet. Itt van, nézd meg!” Hanumán letérdelt Szítá és Ráma előtt, a mellébe vájta az ujjait és kinyitotta a mellkasát, hogy megmutassa a tartalmát. Odabent volt Ráma és Szítá tökéletes mása és minden szívizmán ott volt Ráma neve. Minden dobbanással hallatszott a halk „Ráma, Ráma” kántálás.

Hanumán kalandja – ahogy a Rámájana részletesen beszámol róla – a hit, a félelemnélküliség és a teljes odaadás példája. Hanumán a jógi minden tulajdonságát bemutatja, története sok tekintetben a sajátunkat tükrözi. Hányszor feledtük el saját isteni mivoltunkat, hogy újra és újra ugyanabba az önkorlátozó gondolkodásmódba essünk? Ki nem élt át válságot a hitében és érezte úgy, hogy van olyan teher, ami túl nehéz ahhoz, hogy cipelje. Kinek a számára nem tűnt már valamilyen feladat teljesítése lehetetlennek? Hanumán megtanít minket arra, hogy csak egy dolog van, ami a kétségeinket és félelmeinket felülírja. Ez pedig a szeretet.

A bhakti-jóga** tradíciójának középpontjában ennek a minőségnek a gyakorlása áll – olyan mélyen, hogy megszabaduljunk minden félelmünktől és kétségünktől, amikor nem marad más, csak az igazi énükre való visszaemlékezés. A bhakti-jóga eszköze a mantra vagy egy rövid szó ismétlése, ami az odaadás tárgyára rögzíti a figyelmünket. Hanumán számára mindezt Ráma testesítette meg, így az ő nevét ismételte folyamatosan. Bár rövid memóriája miatt gyakran elfeledte feladatát, illetve kapcsolatait, de a legjobb barátjára mindig emlékezett. Minden mondatot Ráma nevével kezdett és fejezett be. Szabadidejében mindig az ő nevét ismételte. Végül lényének minden apró része Ráma nevével együtt rezgett, lelke pedig a tökéletes figyelem által az odaadása tárgyával egyesült. Ő maga vált a szeretetté, ezért költözött be Ráma és Szítá a szívébe.

Sok jógagyakorló fedezi fel, hogy a mantra ereje mély és örömteli érzéseket hoz a felszínre. Akár mantraéneklést hallgatunk, vagy kirtanon (kérdezz-felelek típusú éneklés) veszünk részt, könnyű a résztvevőknek megérezni az ismétlés erejét. Ezek a gyakorlatok a mélyebb hatású japázással rokonok, amit sok jóga tradíció használ a meditáció eszközeként. A mantrát kimondhatod hangosan, énekelheted dal formájában, de halkan, magadban is ismételheted. Arra való, hogy attól a félelemtől és illúziótól szabadítson meg, ami megakadályoz abban, hogy a teljes potenciálodat elérhesd. A „mantra” a manasz (elme) és a trájaté (felszabadítás) szavakból ered, amelynek jelentése „ami felszabadítja az elmét”. A jóga útján való előrehaladás kulcsa az ismétlés rendszeressége. Ha a gyakorlás folyamatos, akkor a félelmek szükségszerűen tovatűnnek és megtapasztalhatjuk a teljes odaadás érzését, ahogy ezt Hanumán is tette.