Hanumán, a félig majom, félig emberi lény India ősi eposzának a Rámajánának az egyik legfőbb szereplője. Az ő elszántsága és képességei kellenek ahhoz, hogy helyrejöjjenek a dolgok a viszontagságokkal és kalandokkal teli történetben. Ő találja meg Ráma király hitvesét, akit a gonosz Rávana elrabolt, ő gyógyítja meg Ráma fivérét Laksmant azzal, hogy egy hegynyi gyógynövényt hoz neki. És még sorolhatnánk. De ehhez nagyban hozzájárulnak Hanumán csodálatos képességei, hogy péládul repülni tud, csatában szinte legyőzhetetlen, stb. Azonban ezek a képességek rejtve voltak még saját maga előtt is, és szinte a semmiből jelentek meg.

De nem volt ez mindig így. Hanumánnak gyermekkorában Surya, a napisten birodalmában lehetősége volt tanulni a jóga mély tudományát, és így a lénye magasabbrendű képességeihez tudott férni.

De mivel egy igazi (jószívű) rossz gyerek volt, a tudását arra használta, hogy szentekkel kekeckedjen, bajt keverjen és huncut csínytevésekkel szórakoztassa magát. Nem tudta kezelni az indulatait, figyelmét, és nem tudott megülni a fenekén. A legnagyobb szenteket is felhúzta a zabolátlan erejével, hiszen az erejéből fakadóan sokszor tört-zúzott, és okozott fejfájást másoknak – valódi rossz szándék nélkül.

A szentek ezért megátkozták, hogy felejtse el a képességeit, felejtse el az erejét, amíg nem emlékeztetik rá. Ez így is történt. Hanumán elfelejti a képességeit, és „leesik” a napisten birodalmából. Csak évekkel később felnőttként, amikor Hanumán segített Rámá királynak az elrabolt kedvesét, Szitát megkeresni, csak akkor kapta vissza az erejéről való tudatosságot. És ez egy nagyon fontos fordulat.

A képességei sorra nyilvánulnak meg mikor kell, mikor az élete valódi céljának elérésére használja azokat. Mert hiszen Hanumán már születésétől fogva öntudatlanul is arra várt minden idegszálával, hogy kapcsolatba kerülhessen Istennel: Rámával és az Istennővel: Szitával, és szíve minden rejtett szeretetével és erejével őket szolgálhassa. Képességei akkor nyilvánulnak meg sorra, mikor azokat arra használja, amire valók: Isten és párjának a szeretetteli szolgálatára. Ekkor visszatér az ereje, az indulatai es figyelme is irányítottá válnak és teljes erejükben jelennek meg az addig rejtett képességei.

Ugye mindannyiunknak ismerős kicsit ez a történet? Mert hiszen rólunk (is) szól. Hanumán olyan, mint mi. A szívünk mélyén tiszták, de mégis esendőek vagyunk, hiszen amíg nem találjuk az élet értelmét, a saját sorsfeladatunkat, addig sok galibát okoznak a félrement vágyaink, a tárgyát és fókuszát vesztett figyelmünk, vagyis a figyelemzavarunk. És főleg magunknak okozunk ezzel galibát, magunkat zárjuk el valami magasabbrendű dologtól: a valódi élettől. Hiszen a képességek ott vannak bennünk, de mivel nem arra használjuk, amire valók, ezért elsorvadnak, vagy fel sem élednek a valódi potenciáljuk szerint. Mert hiszen a valódi énünk, a valódi identitásunk megtalálása az isteni értelemre, rendre és tudásra történő rátalálás, karöltve az empátia teljességére, az érzelmeink teljes potenciáljára való rátalálással. Vagyis az értelem (Ráma) és az érzelem (Szita) és a kettő harmóniája (a szeretet) működteti a világot. Azok legmagasabb formái maga az isteni pár. Ennek a harmóniának az elemeire és flowjára kell rátalálnunk az életben, hogy azt valóban életnek nevezhessük.

A figyelem jelentőségét nem véletlenül emeltem ki ennyiszer. A figyelemzavar korunk egyik legnagyobb problémája. Az elmének (cittának) 5 féle állapota van, a figyelem állapota, mint az elme tisztaságának az állapotjezője szerint. Ez az 5 állapot a legalacsonyabb szinttől a legmagasabbig:

– Kábult állapot (muddha)

– Zavarodott állapot (ksipta)

– Nyugtalan állapot (viksipta)

– Egy pontra irányuló (ekagra)

– Nyugodt, áttetsző állapot (niruddha)

Az első három állapot alkalmatlan arra, hogy a valósághoz férjen, hogy a valóságot tükrözze. Ksipta állapotában például folyamatos kényszer alatt áll az elme, hogy egyik dologról a másikra ugorjon, mert mindent megun. Hiszen a hamis egó által súlyosan szennyezett elme ebben a zavart állapotában is keresi azt az élvezetet, amit azzal vesztett el, hogy kilépett a valóságból. A ksipta és viksipta állapotot segítik elő a mobiltelefonok, virtuális valóság,  stb. Sajnos. És amíg ilyen állapotban vagyunk, addig gyakorlatilag nem vagyunk képesek arra, hogy a valóságra szegezzük a figyelmünket. Arra, ami itt tükröződik, és ami belül mágnesként vonz bennünket. Sajnos ebben az állapotban nem értjük, nem látjuk mi vonz bennünket világ minden rezdülésén, formáján, színén, kapcsolatain keresztül.

Az ADD vagy ADHD figyelemzavar eredetét hagyományosan genetikai eredetű problémának tartják, de sok tudós – köztük Máté Gábor – már jó ideje próbálja felhívni a figyelmet arra, hogy itt másról van szó. Hogy a figyelemhiány intimitás kérdése elsősorban. A kapcsolódás hiánya. Mikor a gyermek azt szívja magába, hogy stressz helyzetben a legbensőbb érzéseit ne vegye figyelembe, ne bízzon bennük, akkor azt fogja látni, hogy szégyellnivaló van az érzéseiben, és ez az egészséges önbecsülését sem engedi kifejlődni. Azt hisszük, hogy a figyelemzavar az oka az alacsony önbecsülésnek. Hiszen nem vagyunk képesek figyelni, helytállni a munkában, a kapcsolatainkban és ez rombolja az önbecsülést. Pedig nem így van. Mindkettőnek ugyanaz az oka: nem tudjuk kezelni az érzéseinket, nem tudjuk értelmezni az intuíciónkat, a belső jeleket, mert nem tudjuk kezelni a stresszt azzal hogy mesterségesen elzárjuk magunkat az érzéseinktől. És ezáltal nem tudunk kapcsolódni másokhoz és az élethez. Elzárjuk magunkat az érzéseinktől, melyek a valódi énünk felé mutatnak. Vagy legalábbis az utat jelzik. Az értelem és érzelem tiszta kibontakoztatásának az útját, a valódi kapcsolódás, intimitás útját, mely az eredeti indentitásunk, személyiségünk és egyéniségünk kibontakoztatásának az útja.

Jól mutatja ezt, hogy ADHD-vel élők gyakran nagyon kreatívak, intuitívek, krízis helyzetben pedig nagyon jól helytállnak, csak a „normális” életben mégsem tudnak helytállni. Illetve a theta agyhullámok sokkal nagyobb mértékben vannak jelen náluk. Manapság ezeket a theta hullámokat tartják az intuíció forrásának (pedig valójában csak egy állapot velejárói, mikor magasabb szinten tudunk kapcsolódni a forráshoz). De mit jelez mindez? Azt, hogy sok esetben a figyelemzavarral élők egyszerűen csak nem találták meg a valódi önmagukat, vagy ha már kivül, az úton vannak, még nem tudják megfelelően kezelni azt belül. Ez ott kezdődik, mikor egy kisgyerek a matematika tanulás helyett mindenáron a zenében szeretne elmerülni. Akkor neki, lehet hogy nem a kovalens kötések és a könyvelés lesz a szakterülete. És sajnos a mai oktatási rendszer sokszor képtelen kezelni a gyermek és a gyermeki agy és természet sokféleségét, hanem vágóhídszerűen belekényszerít egy poroszos sémába.

A szervezet viszont kiállt, jelez, hogy nem ez az utad. Természetesen a figyelemzavar egy spektrum és eltérő mértéke és okai lehetnek. De az egyik legfőbb ok mindenképpen az, hogy nem vagyunk önmagunk, nem találtuk meg a kapcsolatot önmagunkkal, és így nem találtuk meg a kapcsolódást másokkal. Nem találtuk meg az életfeladatunkat. Pont mint Hanumán. De ott a gyógyír, pont mint Hanumánnál. Mert kereshetjük és próbálhatjuk másokba is elültetni a megfelelő motivációt, ami cselekvésre serkent, de a valódi, tiszta motivációnak egyetlen forrása van: ha képesek vagyunk felelősséget vállalni önmagunkért. Ha nem űzzük a tudatalattink homályába a késztetéseket, érzéseket, melyek az elménket bombázzák, hanem próbáljuk azokat megérteni és megélni. Az értelem és az érzelmek tisztitásának az útján. Mert azok a valódi önmagunkhoz próbálnak elvezetni, és amíg nem figyelünk rájuk, addig a sötétben fogunk bolyongani, az sem tudva, hogy kik vagyunk és hová tartunk.

Ezek a késztetések pedig mind egyfelé vezetnek. Ahogyan Máté Gábor is összegzi: „Ha képesek leszünk az aktív szeretetre, akkor többé nem lesz sem figyelemhiány, sem pedig zavar.” Ha megtaláljuk az isteni rendet, az isteni értelmet az életünkben, és kifejlesztjük az igazi empátiát, akkor az az isteni pár harmóniájának megélése felé fogja vezetni az életünket. Az önzetlen szeretetteli szolgálat felé. Mert így élednek fel igazán a valódi képességeink, így találunk rá a valódi önmagunkra és a valódi kapcsolódásra. Mert Hanumán megoldása nem csak metafóra. Isten valódi szolgálata teljesíti ki a figyelmünket. A szeretet teljesíti ki a figyelmünket. Mert a figyelem jelenleg normálisnak mondott szintje, csak egy konszenzuális megegyezés eredménye. Valójában a figyelmünk mélyülése a valóság további mélyülését tudja elhozni. A jelenlegi normálisnak nevezett figyelem szintje még messzi van a figyelem teljes kibontakozásától. A teljes figyelemtől, ami az örökkévaló jelenbe, a tudatossággal és szeretettel teli jelenbe: az Istenhez fűződő kapcsolatunk honába helyez vissza bennünket… Mert valójában minden rezdülésünk ezt az eredeti kapcsolódást szomjazza.