Az előző bejegyzésben az aparigráha, a nem-kapaszkodás vagy nem-felhalmozás jógikus elvével ismerkedtünk meg. Megértettük, hogy a szenvedés gyakran akkor jelenik meg az életünkben, amikor megpróbáljuk birtokolni azt, ami természeténél fogva változó.

De vajon hogyan jelenik meg az aparigráha a munkánkban, a hivatásunkban, a mindennapi tevékenységeinkben?

A legtöbben életünk jelentős részét munkával töltjük. A munka nem csupán megélhetést jelent, hanem önkifejezést, alkotást, kapcsolódást a világhoz. Nem véletlen, hogy identitásunk egy része is munkánkhoz kötődik.

Amikor bemutatkozunk, sokszor az elsők között hangzik el:

„Mivel foglalkozol?”

A kérdés egyszerűnek tűnik, mégis sokat elárul arról, hogyan gondolkodunk önmagunkról. Érdekes megfigyelni például a hamis egó (Ahaṅkāra) játékát: „főnök vagyok”, „alkalmazott vagyok”, vagy szülő a gyermekeim felé, de a saját szüleim előtt gyermek. Olykor észrevétlenül összekeverjük azt, amit csinálunk, azzal, akik vagyunk.

A modern világ különösen hajlamossá tesz minket erre. A teljesítmény, a siker, az eredmények könnyen mércévé válnak. Mintha az értékünk attól függne, mennyit dolgozunk, milyen pozícióban vagyunk, mennyi elismerést kapunk, vagy hány dolgot tudunk egyszerre kézben tartani.

Az aparigráha itt egy nagyon fontos kérdést tesz fel:

Mi történik, ha nem a munkánk eredményeibe kapaszkodunk?

Ez nem azt jelenti, hogy ne törekedjünk fejlődésre. Nem azt, hogy ne legyenek céljaink vagy ambícióink.

Sokkal inkább azt, hogy megtanuljuk elengedni azt a belső görcsöt, amely szerint csak akkor vagyunk értékesek, ha folyamatosan bizonyítunk.

Talán mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor egy feladat befejezése után csak néhány pillanatig örülünk az eredménynek, majd máris a következő cél lebeg előttünk. Mintha soha nem érkeznénk meg igazán.

Az aparigráha arra hív, hogy ismerjük fel ezt a mintázatot.

Mert a teljesítmény önmagában nem probléma. A hozzá való ragaszkodás az, ami kimerítővé válhat.

Amikor minden siker megerősítést jelent az önértékelésünk számára, akkor minden kudarc fenyegetéssé válik. Ha az identitásunk túl szorosan összefonódik a munkánkkal, könnyen elveszítjük a belső egyensúlyt, amikor valami nem úgy alakul, ahogyan terveztük.

A jóga másfajta szemléletet kínál.

A jóga arra emlékeztet, hogy az ember értéke nem az eredményeiből fakad.

A cselekvés, az alkotás, a szolgálat nagyon is fontos.

De nem azért, mert bizonyít valamit rólunk, hanem mert természetes módon fakad abból, akik vagyunk.

Amikor elengedjük a folyamatos bizonyítás kényszerét, a munka minősége is megváltozhat.

Több jelenlét, öröm, kreativitás jelenik meg benne.

Kevesebb félelem, kevesebb összehasonlítás, kevesebb szorongás amiatt, hogy vajon elegendőek vagyunk-e.

Talán ekkor kezdjük el valóban hivatásként megélni azt, amit csinálunk.

Nem azért, mert tökéletesen illeszkedik minden elképzelésünkhöz, hanem mert egyre inkább összhangba kerül belső értékeinkkel.

Az aparigráha nem azt kéri tőlünk, hogy mondjunk le a céljainkról.

Azt kéri, hogy ne veszítsük el önmagunkat miattuk.

Dolgozhatunk odaadással.

Törekedhetünk a legjobb tudásunk szerint.

Ám közben újra és újra emlékeztethetjük magunkat:

Nem az eredményeim vagyok.

Nem a szerepem vagyok.

Nem a pozícióm vagyok.

Mindezek fontos részei az életemnek, de egyik sem azonos a valódi önmagammal.

A munka és hivatás témájáról gondolkodva érdemes a pénzről is beszélni.

Sokan úgy érzik, hogy az aparigráha, a nem-ragaszkodás elve nehezen fér össze a mai világ működésével. Hiszen számlákat fizetünk, családot tartunk fenn, terveink vannak, biztonságra vágyunk. Nem lenne természetes, hogy anyagi jólétet szeretnénk teremteni az életünkben?

A jóga szemlélete szerint ezzel önmagában nincs semmi probléma.

A pénz egy eszköz. Sem nem jó, sem nem rossz. Lehetőség, energia, amelyet különböző célokra használhatunk. Segíthet biztonságot teremteni, támogathatja a fejlődésünket, lehetővé teheti, hogy másoknak is adjunk.

Az aparigráha nem azt mondja, hogy ne keressünk pénzt.

Azt kérdezi:

Képes vagyok-e úgy kapcsolatban lenni vele, hogy közben ne váljak a rabjává?

Mert a ragaszkodás nem a bankszámlánkon kezdődik. A tudatunkban kezdődik.

Amikor soha nem érezzük elégnek azt, amink van.

Amikor az önértékelésünk a bevételünktől függ.

Amikor a biztonságot kizárólag külső körülményekben keressük.

Amikor a „még több” ígérete fontosabbá válik, mint az, amit már most megélhetünk.

A jóga nem a bőséggel áll szemben. Sokkal inkább a hiánytudattal. Azzal a belső érzéssel, hogy valami lényeges mindig hiányzik, és ezt kívülről kell pótolnunk.

Az aparigráha gyakorlása talán éppen ott kezdődik, amikor képesek vagyunk egyszerre felelősségteljesen gondoskodni az anyagi életünkről, és közben emlékezni arra, hogy az értékünk nem a birtokolt javainkban mérhető, nem a bőség ellentéte, hanem a hiánytudat ellenszere.

A hétre egy egyszerű önvizsgálati kérdést hozok:

Van-e olyan terület a munkámban vagy hivatásomban, ahol most a leginkább bizonyítani szeretnék?

És vajon mi történne, ha ugyanazzal az odaadással, de egy kicsivel kevesebb görcsösséggel fordulnék felé?

Talán éppen ott kezdődne az aparigráha gyakorlása.

Karalyos Gábor